Mind diók vagyunk.

Van nagyobb dió, kisebb dió. Van, amelyik még magán tartja a zöld héját, van, amelyik a fáról sem esett le. Van, amelyik sárba hullot, és koszos, van, amelyik szép és kívánatos, de belül üres. Van, amelyiknek kemény a héja, és nehéz feltörni, de van, amelyiknek megfeketedett a héja, és belül csak szikkadt hús van.

Ősszel, mikor itt az ideje, a cukrász összeszedi a diót, hogy majd tortába, süteménybe tudja rakni. A diószedőnek minden dió egyformán fontos, a kicsi is és a nagy egyaránt. Gondosan átnézi a lehullott levelek alatt is, hogy minden egyes szemet be tudjon gyűjteni. Vannak olyan szemek, amiken megrepedt már a zöld burok, azokat könnyű kihámozni, de vannak, amelyeken ez még szilárd, ezekkel nehezebb a feladat. Vannak olyanok, amelyeken rothad a héj, de belül egészséges hús van, a szedő ezeket a szemeket is gondosan letakarítja. Vannak, amelyek egész messze esnek a fától, vagy levelek alá bújnak, őket nehezebb megtalálni.

A begyűjtés után fel kell törni a diók héját. Ez sem egyszerű feladat. Amin még héj van, arról könnyebben lecsúszik a kalapács. Aminek vastag a héja, arra nagyobbat kell ütni, így sokszor a dió is összetörik az ütéstől. A héja elvesztése nem kellemes a diónak, de enélkül nem kerülhet a süteménybe. Miután a cukrász megpucolta a diót, már csak a darálás van hátra. Ekkor eltűnik minden különbség a diószemek között, már nem szemek, nem külön diók, hanem együtt alkotják a tölteléket. Ezért fontos minden egyes szem, ezért mindegy, hogy melyik mekkora, hogy mennyit ad a közösbe, mert mind ugyanannyira fontos, és a süteményben nem számít már a forma, vagy hogy melyiknek volt zöld héja, vagy esett sárba, vagy melyiket volt nehezebb megtalálni. Nem számít, hogy melyiket volt nehezebb megtörni, és megpucolni, a lényeg, hogy bekerültek a töltelékbe.

Ugyanolyan fontos vagy, mint bármelyik másik dió!

Te milyen dió vagy?