Miért félek? Miért nem vagyok képes legyőzni a nevetséges önmagamat?

Megmondom őszintén, számomra ezek nagyon nehéz kérdések. Nézzük csak azt, hogy akárhogy igyekszünk, újra és újra ugyanazokkal a bűnökkel térünk vissza a gyóntatószékbe. Ez bizony kudarc. Próbálunk mindig csiszolni magunkon, mégis mindig visszaesünk. Ennek mintájára szokásainkon is nehézségek árán tudunk legfeljebb változtatni. Egyáltalán a változtatás az nagyon nehéz az embernek. De miért van ez? Van a közismert mondás: járt utat járatlanért el ne hagyj. Ez sokszor visszafoghat őrültségektől, azonban fennáll a veszély, hogy a helyes útra való áttéréstől tart távol ez a hozzáállás. A változás legtöbbször ismeretlen terepre visz minket, amitől félünk. Mitől félünk pontosan? Hogy nem tudunk megfelelni? Hogy mit fognak szólni az emberek? Vagy hogy fel kell adnunk saját elképzelésünket? Lehet még az is, hogy az ismeretlen helyzetek kezelésétől félünk, mert sérülhet közben a büszkeségünk. Mindenki maga eldöntheti, melyik a legjellemzőbb magára ezek közül. Számomra mind nehéz. Néha nagyon tudok szorongani, és sokszor csak annyi kiút van, hogy kialszom magamat.Persze rábízom magamat a Teremtőre, de a legritkábban tudok megnyugodni. A legrosszabb az egészen, ha az ember saját magát sokkolja, és nem bízik az isteni szeretetben. Az eszünk szembeszáll a szívünkkel, de csak ez utóbbi győzhet. Egyetlen megoldás, hogy az Atyához fordulunk.

Nemrég történt velem, hogy egy elég nehéz nap végén nagyon járt az agyam, hogy mi a gond velem, mit csinálok rosszul. Igen rossz lelkiállapotban voltam. Időre kellett odaérnem valahova, de a nagy elmélyedésben rossz helyen szálltam le a villamosról. Ez is sokat rátett a nyomott hangulatomra, féltem, hogy nem érek célhoz időben, ezért gyalog vágtam neki az egy villamosmegállónak. Ismeretlen volt a terep, tovább fokozta a hangulatomat, hogy séta közben láttam elmenni egy villamost. Ezek csak aprónak tűnő dolgok, de ebben a felfokozott lelkiállapotban iszonyú nyomorúságot éreztem. Elkezdtem imádkozni.

A sírás határán voltam. Elkezdtem beszélgetni Istennel. Elmondtam neki, hogy pocsékul vagyok, hogy nem tudom, mi a gond, mit csinálok rosszul. De mindezek ellenére tudom, hogy szeret, és most ebben a fájdalmas helyzetben -amikor az ész azt diktálja, hogy "hol van most Isten? miért nincs veled? miért nem vígasztal?"- ki tudtam mondani, hogy Atyám, nem csak hogy itt vagy velem, nem csak vígasztalsz, és velem szenvedsz, hanem a tenyeredben tartasz.

Nehogy azt higgyétek, hogy ezek után egy kicsivel is jobban éreztem magamat. De visszatekintve látom, ez volt az első lépés, amit meg kellett lépnem. A hazaúton a vonaton is imádkoztam. A kötött ima minden egyes szava megérintett, Isten az én egy lépésemért tizet lépett felém. Nem oldódtak meg a gondjaim, nem kaptam meg a válaszaimat, de erősebb lettem. Vigaszt kaptam. Bizakodóbb lettem, mindent meg fogok tudni időben, csak Istenre kell bíznom, milyen örömet szeretne szerezni nekem, milyen szépségeket tartogat nekem.

Imádkozni kell, mert csak az imán keresztül tud igazán megszólítani, vígaszt nyújtani a Mennyei Atya. És meg is teszi. Ha tudunk lépni felé egy picit is, Ő sokkal többet és nagyobbat lép felénk. Nagy tanulság volt ez nekem. Kívánom, hogy éljétek át azt az örömet, mikor az Atya simogat, és magához ölel, amikor rászorulsz. Nem múlik el a félelem, de már nem egyedül küzdesz ellene és nem a saját gyönge erődből.