Már régóta érett ez a bejegyzés, és talán most elért egy publikálható szintet. Magamban legalábbis fontos dolgok fogalmazódtak meg, és most úgy is érzem, hogy hiteles lehet a mondanivalóm.

A hivatás az lehet sokféle. Beszélhetünk papi hivatásról, családanyai -apai hivatásról, talán még másokról is. Igazából bármilyen komolyabb feladat, ami adódik számunkra az életben, ha lelkiismeretünk szerint vágunk bele, és próbáljuk csinálni, mind-mind hivatás. A Jóisten hív minket munkatársainak, és nem csak arról van szó, hogy a templomban szépen imádkozzunk, esetleg otthon is, hanem hogy minden egyes percében az életünknek Neki éljünk, az övé legyen minden tettünk. Így a munkánkban, feladatainkban is meg kell találnunk Őt, vele együtt kell végeznünk napi dolgainkat. Nem arról szól, hogy folyamatosan Istenre kell gondolni krumplihámozás közben, vagy folyamatosan imádkozni kéne a munkahelyen. Arra hív minket Isten, hogy amit teszünk, azt úgy tegyük, hogy legyünk tisztába azzal, hogy -ha nagyon messziről is- Isten országát építjük. A szentek ebben mutattak példát. Az ő életük sem volt hibamentes. Bizonyára ők is küzködtek, nekik is fel kellett venni a keresztjeiket, helyt kellett állni az adott élethelyzeteikben. Mindnyájunk hivatása, hogy törekedjünk a szentté válásra. Ez nem olyan elvont dolog, mint képzeljük, viszont a legcsodálatosabb életcél. Ennek elérésében fontos, hogy mindig megtaláljuk az aktuális hivatásunkat, hivatásainkat.

Aki szokott elmélkedni azon, hogy vajon jól végzi-e dolgát, helyes úton jár-e, abban sokszor felmerül az is, hogy vajon tényleg az-e a hivatása, mint amit ő gondol, érez. Ha igazán Isten elé tudjuk rakni a kérdést, akkor Ő válaszol. Nem nagy villongás közepette megjelenik előttünk egy papír, amin fel van írva dátumozva, hogy mikor mi a hivatásunk. Nem egyszerűen beugrik, és egyértelműen tudni fogjuk. Sokat kell elmélkednünk rajta, sokszor szenvednünk is kell érte, de mindenképpen megkapjuk a választ. Ha fájdalmasak a feladatok, a munkánkban sok nehézséggel találkozunk, vagy épp nem is találunk munkát. Vagy ha a matektanárral vannak nehézségeink, vagy analízis zárthelyire kell készülni, ez mind nehézség, és lemondást igényel. De mit mond Jézus? "Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét minden nap és úgy kövessen." Tehát nem azon múlik a szentté válásunk, hogy papnak, orvosnak, vagy menedzsernek hív bennünket az Úr, hanem azon, hogy fel tudjuk-e venni, és örömmel tudjuk-e cipelni keresztjeinket Krisztussal.Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy ha ennyi szenvedéssel, fájdalommal jár Jézus követése, akkor miért éri meg? Miért kell szenvedni ahhoz, hogy elnyerhessük az örök boldogságot? Hát pont ezért. Hogy elnyerhessük az örök boldogságot. És hogy ez tényleg megéri-e? Ha teljesen elbizonytalanodnánk, akkor gondoljunk arra, hogy a mi életünk, az pár évtized. Mi az egy örökkévalósághoz képest? Elképzelhetetlenül kevés. Hát akkor nem megéri a kockázatot? Nem érdemes kockáztatni ezt a pár évtized szenvedést egy örökkévaló végtelen boldogságért?

De mi azért nem így fogjuk fel, remélem. Ha igazán oda tudod adni magadat, tanulmányaidat, munkádat és mindennapi feladataidat Krisztusnak, akkor százszoros a jutalom már itt a Földön is. Ez nem hit kérdése, ezek tények. Saját tapasztalatból tudom, hogy akárhányszor lemondtam valamiről, vagy képes voltam Krisztussal együtt szenvedni a keresztjeim alatt, akkor minden egyes alkalommal megmutatta Isten a szeretetét, és boldog voltam. Aki már ezt megtapasztalta, az tudja, hogy ezért érdemes.

Hogy mi is a hivatásunk, azt nem lehet megmondani, hogy hogyan derül ki, miként válik nyilvánvalóvá számunkra. De teljesen mindegy, hogy péknek, vagy asztalosnak hív az Úr, nekem abból kell a maximumot kihozni, abban kell tisztességes keresztényként helytállnom. Nem hív mindenkit arra, hogy hirdesse az evangéliumot, vagy betegekhez járjon. Amire viszont hív engem, azt maximális tehetségemmel kell vállalnom, és teljesítenem. Ha pék vagyok, akkor a kenyeret úgy készíteni, hogy az a mindennapi kenyér családok asztalán. Ha asztalos vagyok, akkor az asztal, szék, amit készítek, az a családi ebédek színhelye, ezzel a lelkülettel kell gyalulnom a fát, csiszolnom, legyen benne a talentumom, amit kaptam. És számomra nagyon kedves, ehhez illő Szent Pál egyik tanítása: "A lelki adományok ugyan különfélék, a Lélek azonban ugyanaz. A szolgálatok is különfélék, de az Úr ugyanaz". Említhetném a talentumokról szóló tanítást is. Ismerjük talentumainkat, mindannyiunknak van, kinek több, kinek kevesebb. Törekedni kell arra, hogy a lehető legtöbbet kamatoztassunk, épírsük velük Isten országát. "Aszerint, hogy ki-ki milyen lelki ajándékot kapott, legyetek egymásnak szolgálatára, hogy az Isten sokféle kegyelmének jó letéteményesei legyetek. Aki beszél, az Isten szavait közvetítse. Ha valaki szolgál, azzal az erővel szolgáljon, amelyet az Isten ad neki, hogy így minden az Isten dicsőségére váljék Jézus Krisztus által"

Nagyon nagy téma a hivatások kérdése, most csak belekapva, nagy vonalakban érintettem a fontosabb szempontokat. Kívánom, hogy mindenki megtalálhassa aktuális hivatását, hogy tudjon vágyni és tudjon tenni a szentté válásért, hogy legyen képes áldozatokat hozni, lemondani másokért, és hogy ebben megtalálhassa a boldogságát.

Teréz anya imája