Lázadni akarok.

Ha mást szomorkodni látok, olyan sok erőt és bölcsességet kapok. Azonban ha magamról van szó, sokkal nehezebb minden. Engem ki vígasztal, ha szomorú vagyok? Ki ad erőt, ha gyenge vagyok? Sokszor megélem, hogy amiben hiszek, azt tisztán tényként kezelem, de szükségem van arra, hogy mástól halljam. A napokban volt egy új tapasztalatom. A mérgelődés és lázongó válaszkeresés vége az volt, hogy már az is óriási "segítség", vagy talán a legjobb ilyenkor, hogy nyitott szívvel meghallgattak. Köszönet érte. A válasz ott van bennünk, vagy a Szentlélek rávilágít valahogy. Mégis panaszkodni és lázadni akarok.

A legnagyobb segítség akkor lehetek magamnak, ha nem panaszkodom. A panaszkodás elgyengít. Jólesik, de még csak rövidtávú megoldásnak sem mondanám. Többet érek azzal, ha minél higgadtabban, tényszerűen át tudom gondolni a helyzetet, ami aggaszt. Velem is így történt, és így volt jobb. El kell fojtani magunkban, hogy panaszkodjunk, figyelmeztessük, segítsük egymást, hogy ne panaszkodjunk. A magyaroknak úgyis nagy "erőssége" ez, próbáljunk javítani ezen, kezdjük magunkon a megújulást!

A legszebb az egészben, hogy ha ilyen hangulat tör ránk, bizalommal Isten elé vihetjük. Nyugodtan mondjuk el neki, hogy mit érzünk, és hogy ez mennyire nem jó nekünk. Imádkozhatunk a világbékéért, és kell is, de sokkal közelebb visz Istenhez, ha az ilyen helyzetekben is tudunk hozzá fordulni, és elmondani bánatunkat.

A témával kapcsolatos ajánlott olvasmány Apó tanítása a panaszkodásról: http://jezsuita.blog.hu/2010/07/05/nem_panaszkodok_klubja